Elérkeztem borkísérleteim utolsó ételéhez, amely talán nem a legolcsóbb, de minden rááldozott forintot megér. Hivatalosan talán előételnek illene nevezni, de akár egy könnyű vacsora is lehet, és soha nem hagyott cserben engem bármilyen kényes gyomrú, messziről jött vendégem volt. Még olyanok is boldogan fogyasztották, akik előtte kijelentették, hogy nem esznek halat. Most azt vizsgáltam, hogyan reagál a borra és kijelenthetem, hogy új barátság született.
A krumplipüré és a marhasült mindig verhetetlen páros marad. Valahogy nincs olyan ember (a vörös-húsevők között), aki ezt ne szeretné. És most csupa kedvességből ide sorolom azokat is, akik nem átallnak egy jófajta hátszínt „cipőtalpra” sütni...
Márpedig ezeken a hideg, téli estéken igencsak megmelengeti a szívem egy jó szelet marhahús, friss krumplipürével tálalva. Ez a recept pontosan oly kevésbé osztja meg az embereket, mint a vörösborok közül a Merlot. Úgy döntöttem, hogy köret nem is kell hozzá sok, hiszen ez az étel borral az igazi.
Egy barátomnál láttam először és azonnal beleszerettem. Természetesen nem kell ragaszkodnunk a pontos összetevőkhöz (ahogyan egyébként a többi receptnél sem). Gyakorlatilag mindent beleszórhatunk, ami a hűtőnkben található, de persze azért passzol a borhoz. Jól illenek bele a sajtok, paradicsom, bazsalikom, jégsaláta, madárbegy saláta, de szórhatunk rá diót, mogyorót, és akár mandulát is. A lényeg, hogy praktikus, mutatós, gyors, és nagyon-nagyon finom fogás.
Kivel nem fordult még elő, hogy sütés közben (előtt, után) darabokra esett a díszes vacsorának szánt hal?! Ez néhány fagyasztott halra sajnos kifejezetten jellemző (pl. tőkehal). Előfordul, hogy már a kiolvasztásnál látni, hogy "ez bizony nem fog sikerülni". Egy ilyen alkalommal kellett valahogy megmentenem a "mundér becsületét", így született meg ez az előétel. Azóta már nem aggaszt, ha véletlenül olyan hal kerül elém, amiről azonnal látszik, hogy a sütésnél darabokra esik.
Az első étel, amit egy Spanyolországba utazó kipróbál, az a katalán kenyér és a spenótos sonka. Nem csoda, hiszen egy csodálatos és verhetetlen páros! Ha valakinek eddig ez kimaradt volna, annak most itt a lehetőség egy kis kalandozásra. A spanyolok nem az isteni fehérboraikról híresek, ezért mindig boldogsággal tölt el, amikor egy jó magyar fehérbort löttyinthetek a párolódó spenótra, miközben mosolyogva nézem a konyhák, a hagyományok és az ízek keveredését.
Imádom a túrógombócot, de azt történt velem, hogy elfelejtettem prézlibe forgatni, úgyhogy csak elraktam „meztelenül” őket a hűtőbe. Aztán másnap, amikor megkívántam a „meztelen testüket”, rájöttem, hogy fel kéne dobni egy kicsit a partit. Abban biztos voltam, hogy meg kellene tölteni valami friss, ropogós dologgal. Elindult tehát az újabb kísérletezgetés és mivel a gondolkodás sokkal jobban megy, ha közben felpattintok egy üveg rozét, így elég hamar megszületett a gyümölcsös tál ötlete.
A hideg, téli estéken mindig visszasírom a nyári grillezések hangulatát. Egy valami kárpótol ilyenkor, mégpedig, hogy használhatom a régi, jól bevált tisztított vajat a marhahúsok sütéséhez. A főzőcske során az már persze teljesen természetes volt, hogy egy ilyen különleges marhahúshoz finom vörösbor passzol, de gondoltam, ebben viszont újítok. Innen jött az ötlet az áfonyás, balzsamecetes, vörösborzseléhez. Így a receptben végül találkozik a jól bevált és az új praktika. És, hogy azért valamit visszahozzak a grillezős estékből is, köretnek jó sok zöldséget válogattam össze.
Gyermekkoromban sosem ettem meg a nyulat, - bár édesapámnak voltak nyulai - én mindig túl aranyos állatnak tartottam ahhoz, hogy fogyasztható étel készüljön belőle. Apám gyakran kérdezte: „Akkor sem ennéd meg, ha „pirosaranyos” lenne?” Ma ez már nem jelent gondot számomra, de közben rájöttem, hogy a Piros aranynál vannak sokkal jobb módszerek arra, hogyan készítsünk el egy nyulat.
Már alig vártam, hogy közzétehessem ezt a receptet, amelyhez hasonlók hallatán rendszerint az összes vaskalapos szakács felszisszen. Ezért sem neveztem pörköltnek, mert már annyiszor szaladtam neki röghöz kötött szakácsoknak, akik váltig állítják, hogy mi is a pörkölt valójában, hogy jobbnak láttam, ha teljesen más nevet adok ennek az ételnek. Csak csendben jegyzem meg, hogy egyetértek azzal, hogy egy wellington bélszín az tényleg wellington bélszín legyen, de egy olyan étel, mint a pörkölt – amelynek ahány ház alapon nagyjából 2432 mutációját ismerjük – egyáltalán nincsen kőbe vésve. Így, azt javaslom, hogy aki nem szereti a változásokat, az „lapozzon” egy másik recepthez! Aki viszont szereti, tartson velem az egyik legnagyobb borkísérletemben, ugyanis nekem ehhez a borhoz valamiért nagyon bejött a koriander!
Az örök aduász! Amikor nagyobb baráti társaság érkezik, és nem szeretném az egész napomat a konyhában tölteni, akkor mindig előhúzom a tarsolyból a kemencés csülök péknét (amit természetesen sütőben is elkészíthetünk, persze a végeredmény nem lesz pontosan ugyanaz, de egy biztos, a várt siker így sem marad el). Igazi lusta recept ez, hiszen nem kell hozzá túl sok minden: jó csülök, pár szem krumpli, sok hagyma, minimális fűszer és egy palack jó minőségű fehérbor, na meg persze a jó társaság. Mindezeket - a társaságon kívül -, beszórom a legnagyobb tepsibe, először fólia alatt puhára párolom, aztán amíg ropogósra sütöm a bőrt, már pattanhatnak is a dugók a borosüvegekből.
Sági Szilárd vagyok, jelenleg gasztrokalandor. Az idei adventet a boroknak szentelem és megosztom kedvenc ételeim receptjét. Remélem, hogy ezek az egyszerűen elkészíthető, nem drága, mégis finom ételek nemcsak az ünnepek előtt, hanem akár az ünnepi asztalon is olyannyira rabul ejtik majd sokak szívét, ahogyan korábban az enyémet.
